Venezuela valaha Latin-Amerika leggazdagabb országai közé tartozott, olajkincseire építve évtizedeken át bőséget és viszonylagos jólétet biztosított lakóinak. Ma azonban a világ egyik legsúlyosabb gazdasági és társadalmi válságát éli át, milliók menekültek el az országból, a hiperinfláció felzabálta a fizetéseket, az üzletek polcai konganak az ürességtől. Ez a drámai fordulat nem természeti csapás vagy külső összeesküvés eredménye, hanem hosszú évek rossz döntéseinek következménye.
A venezuelai vezetés, amely magát a nép pártjának hirdette, az ország minden energiáját egyetlen kártyára tette fel: az olajra. Ahelyett, hogy a hatalmas bevételeket tartalékolta volna vagy a gazdaság sokoldalúságát építette, a rezsim nagyszabású szociális programokra költötte a pénzt, miközben hagyta leépülni az ipart és a mezőgazdaságot. Amíg az olajárak az egekben voltak, ez a stratégia rövid távon működött. Amikor azonban a világpiacon zuhanni kezdett a fekete arany értéke, a venezuelai modell pillanatok alatt összeomlott.
A helyzetet tovább súlyosbította a politikai vezetés alkalmatlansága és önkényes döntéshozatala. Az állami olajvállalat, a PDVSA, amely egykor a kontinens egyik legjobban működő energiacége volt, korrupció, rossz menedzsment és szakszerűtlenség miatt mára alig képes kitermelni. A hatalom ahelyett, hogy szakértőkre bízta volna a működtetést, lojalitás alapján nevezett ki vezetőket, miközben az alapvető karbantartások és beruházások elmaradtak.
A pénzügyi politika szintén katasztrofálisnak bizonyult. A kormány a kieső bevételeket féktelen pénznyomtatással próbálta pótolni, ami lavinaszerű hiperinflációt indított el. A bolívar elértéktelenedett, az emberek zsákokban cipelték a bankjegyeket, amelyekből már egy kiló kenyér sem futotta. Az üzletek üresen álltak, mert a gyenge valuta mellett az import összeomlott, a hazai termelés pedig korábban szinte teljesen megszűnt. Ez a hatalmas, nyersanyagokban gazdag ország odáig jutott, hogy még WC-papírral sem volt képes kiszolgálni a lakosságát.
A társadalmi következmények beláthatatlanok. Az élelmiszer és a gyógyszerek hiánya mindennapossá vált, a közszolgáltatások összeomlottak, a villany- és vízellátás sok térségben akadozik, a kórházak működésképtelenek. Emberek milliói döntöttek úgy, hogy elhagyják hazájukat: az utóbbi évtizedben soha nem látott méretű kivándorlási hullám ment végbe.
Sokan hivatkoznak a nemzetközi szankciókra is, amelyek valóban megnehezítették a venezuelai kormány mozgásterét, különösen az olajkereskedelemben és a pénzügyi tranzakciókban. De a válság gyökerei nem itt keresendők. A szankciók inkább csak felerősítették azt a folyamatot, amelyet a felelőtlen gazdaságpolitika, a korrupció és az ideológiai makacsság már régen elindított.
Venezuela tragédiája figyelmeztetés minden olyan ország számára, amely nyersanyagfüggő gazdaságra épít, és ahol a hatalom ideológiai megszállottsága felülírja a józan gazdasági logikát. A „forradalom” jelszavaival kampányoló vezetők végül éppen azok életét tették tönkre, akiket meg akartak menteni. Az ország ma már nem a kontinens reménysége, hanem elrettentő példája annak, hová vezet, ha a politikai dogma felülírja a szakértelmet és a valóságot.
Dél-amerikai Magyar Hírlap