75 éve vetett be a világon először nukleáris fegyvert az Amerikai Egyesült Államok. A katonai szempontból szinte teljesen jelentéktelen japán kikötőváros, Hiroshima volt az amerikaiak 1945 augusztus 6-i célpontja: a nyári száraz évszakban könnyen lángra kapó faépületeivel, a japán városokhoz képest szokatlanul “lapos” geográfiájával tökéletes “próbaterep” volt egy, addig még soha ki nem próbált atombombatípus, az uránbomba számára. Épp a katonai jelentéktelensége miatt, addig nem is érték olyan pusztító erejű – főként gyújtóbombákkal végrehajtott – légitámadások, mint Japán nagy ipari központjait, például Tokiót, Oszakát és Kiotót. A város épületeiben addig alig keletkeztek háborús károk és a lakosság sem tartott az addigi tapasztalatok alapján jelentősebb szőnyegbombázástól, így – amerikai szóhasználattal élve – “tökéletes terepet” nyújtottak egy addig nem látott pusztító erővel rendelkező fegyver erejének demonstrálásához.
A Manhattan Terv
Nagyon nehéz lenne tagadni: az amerikaiak atomprogramjában meghatározó szerepe volt a kivándorolt magyaroknak. A Manhattan Terv megindításáról 1942-ben döntött Franklin D. Roosevelt elnök – a Magyarországról emigrált zsidó tudós, Szilárd Leó kezdeményezésére – amit sok atomtudós, köztük Albert Einstein is támogatásáról biztosított. Szilárd a német atombomba-kutatásokra és annak általa vélt veszélyeire hívta fel a figyelmet – bár Németországot már idejekorán, 1933-ban elhagyva arról valójában nagyon keveset tudhatott, így legfeljebb csak feltételezésekbe bocsátkozhatott.
A valóság azonban nyomába sem ért Szilárd szavainak: a német hadiipar soha nem foglalkozott a Manhattan Tervhez hasonló, ipari mértékben az atombomba előállításával, gyakorlatilag végig tudományos alapkutatás szintjén maradt meg a hasadóanyagokkal kapcsolatos munka – amit a háborús évek csak visszavetettek, lévén más területen volt szükség az erőforrásokra. Hitler első világháborús tapasztalatai következtében mélységesen elítélte a tömegpusztító fegyvereket – részben ezért, valamint attól tartva, hogy az ellenség is bevetné az akkor főleg mérges gázokra korlátozódó tömegpusztító fegyvereket, Németország soha nem is használta azokat a II. Világháborúban.
Bár szinte semmiféle titkosszolgálati vagy felderítési anyag nem mutatott ilyen, az atomfegyver előállításához szükséges, ipari mértékű és ezért gyakorlatilag álcázhatatlan német program létére, a projekt mégis elnyerte az elnök támogatását. A hivatalosan 1942 Augusztus 13-án kezdődő munka vezetője Robert Oppenheimer lett, aki neves amerikai tudósok mellett magyar és olasz fizikusokat választott ki a projektben való részvételre. A Manhattan terv katonai vezetőjévé Leslie R. Groves mérnök-tábornokot választották.
A projekt mai szemmel szinte felfoghatatlan méretű vállalkozás volt: emberek százezrei dolgoztak benne, javarészt semmit sem sejtve arról, hogy valójában mit is csinálnak. Csak egy egészen kicsi, az Új-mexikói Los Alamos kutatólaboratóriumába “bezárkózott” tudós látta át azt teljes mivoltában. A plutónium előállítása a (Washington állambeli) Hanfordban történt, míg a Tennessee-i Oak Ridge-ben urándúsító üzemet hoztak létre.
Trinity teszt
Roosevelt április 12-én bekövetkezett halálát követően – a törvényeknek megfelelően – alelnöke, Harry S. Truman lett az elnök, aki még aznap letette az elnöki esküt. Mindezek ellenére – és a program titkosságát jól szemléltetően – hetekig be sem avatták az új elnököt, hogy milyen, a háború menetét alapvetően befolyásolni képes program folyik a háttérben.
A hatalmas számú, programban dolgozó ember ellenére mindössze néhány bombára való hasadóanyag elkészültével számolhattak 1945 nyaráig. Az egyszerűbb szerkezetű, a tudósok szerint egészen biztosan működő, “ágyú-típusú” urániumbombát nem tervezték kipróbálni a lőtéren, hiszen a jóval komplexebb plutóniumbomba esetleges csődje esetén akkor nem lett volna mit Japánra dobniuk ’45 negyedik negyedévéig. A fejlesztések másik iránya, a nehezebben berobbantható plutóniumbomba mindenképp kipróbálást igényelt, hiszen senki sem tudhatta biztosan, hogy az implóziós elvű fegyver egyáltalán egyben marad-e addig, hogy a láncreakció biztosan végbe mehessen benne.
A tesztre a White Sands Rakétakísérleti Telep északi részét, a Socorro megyei, Carrizozo és San Antonio városok közötti területet választották ki. Az előkészítő munkálatok már 1944 őszén megkezdődtek. Marvin Davis őrmester és katonai rendőrsége 1944. december 30-án érkeztek meg ide Los Alamosból. Az egység ellenőrző pontokat állított fel a kísérleti terület körül. Két megfigyelőbunkert építettek fel; 16, illetve 27 kilométerre a tervezett robbantás pontjától, a “Ground Zero”-tól.
A felkelő Napnál világosabb fény gyúl a horizonton
július 16-án jött el a történelem első kísérleti nukleáris robbantásának napja. A tesztre korábban került volna sor, de az időjárás többször is közbeszólt. Végül háromnegyed ötkor végre kedvező időjárás-jelentés érkezett, így 5 óra 10 perckor kezdetét vehette a 20 perces visszaszámlálás. A legtöbb tudós és katonai vezető, így Oppenheimer és Thomas Farrell dandártábornok is a toronytól 16 kilométerre délnyugatra elhelyezkedő bunkernél várta a tesztrobbantást.
Helyi idő szerint 05:29:45-kor robbant a “kütyű” (Gadget) névre keresztelt bomba, hozzávetőlegesen 20-22 kilotonna TNT-egyenértéknek megfelelő erősséggel. 3 méter mély és 330 méter átmérőjű, radioaktív üveggel takart krátert hagyott maga után a sivatag homokjában. A robbanást követő 1-2 másodpercben a térséget a nappali fénynél is erősebb fény világította meg. Ahogy a környéken tartózkodók mondták: aznap kétszer kelt fel a Nap. A gombafelhő 12 kilométeres magasságig emelkedett, a lökéshullámot 160 kilométer távolságban is érzékelni lehetett. Oppenheimer a Bhagavad-gíta egyik mondatát idézte: „Szólt a Magasztos Úr: Most én vagyok a Halál, világok pusztítója”.
(Dél-amerikai Magyar Hírlap, származtatott kép)
Hiroshima
Truman elnök a sikeres tesztről értesülve nem vacillált sokat a bomba Japán elleni bevetésének előkészítésén: az elkészült atombombák hamarosan úton voltak a Guam szigetén található amerikai katonai bázisra. Július 26-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és kínai Kuomintang Potsdamból felszólította Japánt a fegyverletételre, de másnap Japán elutasította az ultimátumot. Az amerikai és brit politikusok ekkor már tudtak az atombomba sikeres kipróbálásáról – és már előre megegyeztek annak bevetéséről, ha Japán elutasítja az ultimátumot.
(kép: MTI/MTVA Sajtóadatbank)
Theodore Van Kirk kapitány, az Enola Gay navigátora írta;
“Elrepültünk Iwo Jima fölött, miközben a tűzszerészek ellenőrizték és élesítették a “Kisfiút”. Amikor elhagytuk a szigetet, elkezdtünk felkapaszkodni a bombázási magasságra, 30 ezer láb magasra (9 km-re). Minden tiszta volt, és én azt csináltam, amit navigátorként mindig is csinálnom kellett
(…)
Amikor átrepültünk egy belső tó fölött, felsejlettek előttem Hirosima vonalai mérföldekre előttünk. Az első gondolatom az volt, „ez a célpont, gyerünk és bombázzuk le a nyavalyást”. De az ég csendes volt. 58 küldetést repültem végig Európában és Afrikában, és azt mondtam a srácoknak, hogy ott már rég lerobbantottak volna minket az egéről.
Megerősítettük a célpontot, aztán hátramentem és lehuppantam. A következő dolog, amit éreztem, az az volt, ahogy a négytonnás bomba elhagyja a gépet – hirtelen meglódult, majd azonnal jobbra fordult, és süllyedt 600 métert. Azt mondták nekünk, hogy ha nyolc mérföldre leszünk, mire az a dolog elsül, akkor valószínűleg nem lesz baj – ezért az volt a cél, hogy minél távolabbra kerüljünk a robbanástól.
A pilótát leszámítva mindegyikünk fekete védőszemüveget viselt, de még így is láttuk a villanást, mintha egy lámpa robbant volna fel a repülőben. Hatalmas lökést éreztünk, és a gép padlójára estünk. Valaki azt kiáltotta, hogy „légelhárítás”, de természetesen nem lövedék volt, hanem a bomba lökéshulláma. A géppuskás később elmesélte, hogy látta, ahogy közelít felénk, mint a pára meleg napokon az autóparkolók fölött, csak hatalmas sebességgel előretörve. Megfordultunk, hogy lássuk Hirosimát. Ekkor már ott volt fölötte a fehér felhő 12 kilométeres magasságig érve.
A főleg faépületekből álló városban csak néhány, masszív vasbetonépület maradt állva – de az epicentrumhoz közelebb eső betonépületek így is helyreállíthatatlan károkat szenvedtek.
A városban nagyjából 70 ezer ember pusztult el az első napon: többségük nem azonnal lelte halálát a romok alatt, hanem a tűz következtében szerzett sérüléseik és a kapott sugárdózis ölte meg őket – lassan, hihetetlen kínok közepette. Az augusztus 6-i napról szóló japán orvosi beszámolók szerint sem elég kötszer, sem fájdalomcsillapító nem volt a városban. Bárminemű fájdalomcsillapítás nélkül végeztek életmentő amputálásokat, koszos rongyokkal fedték a harmadfokú égési sérüléseket – és még ők voltak a szerencsésebbek, hiszen a döntő többség soha nem került orvosok kezei közé. Hiroshimában az élet örökre megváltozott. A romok között vegetáló emberek közül további 70 ezer halt bele a sérüléseik szövődményeibe az év végéig. A később bekövetkezett – főként a megszaporodott rákos betegség által okozott halálozások számának megítélése már sokkal vitatottabb ezeknél a számoknál.
Nagaszaki
Három napra a hiroshimai atomtámadás után – már az atomfegyverek bevetésének legelvakultabb támogatói közül is a legtöbbek szerint értelmetlenül – Nagaszakira is amerikai atombombát dobtak. A Trinity-kísérletben kipróbált “eszköz” ikertestvére, a “kövér férfi” (Fat Man) nevett kapott implóziós plutóniumbomba augusztus 9-én délelőtt 11:02-kor robbant fel a dél-japán nagyváros felett. Nagaszakiban 80 ezer ember lelte a halált, több mint felük már a támadás napján.
Az agresszív, néhány napon belül véghez vitt atomtámadásokkal azt akarták sugallni Japán számára, hogy ha nem adják meg magukat, minden, még meglévő városukat porig fogják rombolni. A dolog blöff volt épp úgy a Japánok, mint a Japán elleni háborúba belépni nem akaródzó Sztálin számára: nem volt több bevethető atombombája az amerikaiaknak. Őszre tudtak volna további egy, esetleg két plutóniumbombát Guamra juttatni.
Nem csak az atomfegyverekkel pusztították az amerikaiak a Japán nagyvárosokat
Az Egyesült Államok – a korábbi Németország elleni szőnyegbombázásokhoz hasonlóan – már ’44 ősze óta folyamatosan bombázta Japán ipari központjait. A Boeing repülőgépgyártó cég új terméke, a túlnyomásos kabinnal felszerelt, addig elérhetetlen magasságokig felemelkedni képes nehézbombázó hatótávolsága lehetővé tette, hogy a ’43-44-es offenzívákban elfoglalt csendes-óceáni szigetekről már bármely japán nagyvárost elérjenek, méghozzá tetemes bombaterheléssel. Az észak-amerikaiak igazi “game changer” birtokába jutottak a Boeing által – míg a Boeing elképesztő összegeket tehetett zsebre a bombázókért cserébe. A taktika nem volt túl bonyolult: elpusztítani mindent és mindenkit, amit Japán a háború szolgálatába tudna állítani. Nyárra már alig maradt ép ipari üzem a nagyvárosokban – és úgy általában véve, körülöttük bármi, amit még városnak lehetett volna nevezni. A japánok azonban fent tudták tartani a hadiipari termelésük egy részét a kisebb – lőszert, kézifegyvereket gyártó – gyárak folyamatos költöztetésével, újak létrehozásával. Japán nem gondolt a megadásra, a honvédő háborúra készült. Az Egyesült Államok olyan ellenféllel került szembe, amitől joggal rettegtek a hadseregben az egyszerű katonáktól kezdve a vezérkarig.
Az áldozatok száma Tokióban is meghaladta a 100 ezret, míg további egymillió ember vált hajléktalanná.
Ember a gombafelhő árnyékában
Az akkor tizennégy éves hiroshímai Josiko számára augusztus 6-a teljesen átlagos napként indult. Minden középiskolás diáknak ki kellett vennie a részét a háborús termelésből, így a fiatal lány aznap is a város északi részén található lőszergyárba ment dolgozni. Alig negyedórája kezdett bele a napi munkába, amikor vakító kék fény támadt;
“Egyből arra gondoltam, hogy ez az a bombázás, amivel nap mint nap riogattak minket. Felvillant előttem a szüleim és három öcsém arca. Tudtam, hogy ott fogok meghalni. Befogtam a szememet és a fülemet, ahogy a kiképzésen tanították, és bekúsztam egy munkagép alá. Ekkor hatalmas robbanás rázta meg az épületet, úgy éreztem, mintha minden a levegőbe emelkedne, majd a kétemeletes, faépítésű gyár összeomlott, a romok maguk alá temettek bennünket. Több mint két kilométerre voltunk a robbanás centrumától, de minden egy pillanat alatt megsemmisült körülöttünk”
Josikó az egyik osztálytásnőjével együtt kimenekült a törmelékek alól, azonban mind a ketten súlyos sérüléseket szereztek, barátnője egyik karját csupán egy kis bőrdarab tartotta a helyén.
“Ahogy kijutottam a szabadba, körbenéztem, de a megszokott város képét nem láttam magam körül. Egész reggel tűzött a nap, de most nyoma sem volt az égen. Sötét volt, csend és rothadt hal szaga terjengett mindenütt. Hallottam, ahogy valaki felsír: eltűnt Hirosima”
Nekifogtak a mentésnek, megpróbálták kiszabadítani az osztálytársaikat a romok alól. A túlélők felkutatása közben, a város felől egyszer csak „démonszerű emberek jelentek” meg.
“Karjaikat előrenyújtva vánszorogtak, a leolvadt bőrük úgy lógott rajtuk, mint valami hosszú, elnyűtt rongy, a bőrt csak az ujjaik végén lévő körmök tartották. Volt közöttük egy középiskolás korú fiú, aki a saját leszakadt kezét tartotta a másik kezében, egészen közel jött, majd előttem összeesett és meghalt. Odébb egy fiatal anyuka toporgott körbe-körbe karjában egy halott csecsemővel, kiabált, elvesztette az eszét. Egyre csak jöttek a félholt emberek a város központja felől. Nem emberi látvány volt mindez”
A sérültek teljesen kiszáradtak, mind vizet kerestek, vízért könyörögtek. De az iskolásokat arra tanították a kiképzésen, hogy a megégett embereknek nem szabad vizet adni, mert meghalhatnak tőle.
“Nem tudtuk, mitévők legyünk, rettenetes érzés volt elutasítani a félholt embereket. Ma a robbanás centrumában emelt békeparkban egy szökőkút áll, ami bőségesen ontja magából a vizet”
A járóképes diákokból mentőcsapatot szerveztek, akik hordágyon vitték a sebesülteket a közeli erdőbe. Az utcákat halottak százai borították, „a bőrük leolvadt a testükről, mellettük hevert, mint egy-egy óriási lepedő”.
“Nem tudtunk máshova lépni, és azt az érzést, ahogy a talpam megcsúszik az olvadt bőrön, sosem fogom elfelejteni. A hús és a vér szaga mindent eltöltött, pokoli hely volt. Az a tizennégy éves lány, aki reggel voltam, délutánra elveszítette az emberi lelkét”
A következő napokban elkezdték elégetni a halottakat, de annyi volt a holttest, hogy a túlélők nem győzték a munkát. A bomba égető tüze és a nyári nap miatt a tetemek gyorsan bomlásnak indultak, mindent elleptek a férgek, a bűz elviselhetetlenné vált. A várost beborította az égő tetemek fehér füstje. – Hirosima egyetlen hatalmas krematóriummá változott.
Időközben Josiko és barátnője megtudták, hogy a városrészük viszonylagos épségben vészelte át a bombatámadást – így a két lány hazafelé vette az irányt. Alighogy elindultak, Josiko édesapjába botlottak, aki három napja kutatott lánya után az elpusztított városban, bár már ő sem bízott benne, hogy még élve megtalálja. Élelmük alig volt a háború alatt, Josiko édesanyja egy korábban elrejtett rizsadagból mégis ételt készített, hogy ha az apa rátalál haldokló lányára, életében utoljára megízlelhesse még a rizst. Miután hazaértek, a lány hónapokig betegen feküdt.
“Nem bírtam enni, magas lázam volt és a fogínyem folyamatosan vérzett. A sérüléseim begennyesedtek, a sebeket ellepték a férgek. Orvost képtelenség volt találni, de gyógyszer és kötszer sem volt kéznél. Két hónap elteltével látott először orvos, aki hét üvegdarabot műtött ki a lábamból. Végül mégis életben maradtam.”
Ezzel azonban még nem értek véget a megpróbáltatások. Nem véletlenül járta a mondás akkoriban, hogy az atomtámadásban meghalni maga volt a pokol, de túlélni is az volt. Josiko édesapja másfél évvel a bombázás után egy nap hirtelen vért hányt, összeesett és meghalt. Semmit nem tudtak az atombombáról, fogalmuk sem volt, mi az a sugárfertőzés. Rengeteg túlélő ment vissza a városba, sokuk rettenetes kínok között halt meg hamarosan. A sugárzás a mai napig, három emberöltő elteltével is pusztít. Kadzsimoto Josiko is rákos lett, a gyomra kétharmadát eltávolították, és legtöbb barátja daganatos betegségben hunyt el.
Ha felépültek is a fizikai sérülésekből, szembe kellett nézniük a társadalom megvetésével. Az atombomba túlélői, főként a lányok, nem tudtak megházasodni. Mindenki arról beszélt, hogy a sugárbetegség öröklődik, és a születendő gyerekek mind fogyatékosok lesznek. A háborút követő tíz év az üresség évtizede volt. Az amerikai megszállás és fennhatóság alatt álló állam nem tett semmit a túlélőkért; az éhínség és a diszkrimináció miatt az élet elviselhetetlen volt. Az amerikaiak által bevezetett és rendkívül komolyan vett, szigorú cenzúra miatt ez idő alatt tilos volt fényképet készíteni a pusztításról, a külvilág így alig tudott a japánok által elszenvedett borzalmakról.
Augusztus 15-én, hat nappal Nagaszaki bombázása-, és hét nappal Sztálin Japán elleni hadüzenete után, Japán feltétel nélkül megadta magát a Japánt porig rombolással fenyegető túlerőnek. A megadást szeptember 2-án írták alá, ezzel hivatalosan is lezárult a második világháború. A bombázások szerepe a megadásban, és a felvetődő etikai, morális kérdések máig heves viták tárgyát képzik.
A szerencsés (?) túlélők
Az alábbi felvételek nagyobb részt legalább fél évvel a bombázás után készültek:
A helyreállítás egész Japánban, de különösen az atomtámadások áldozatául esett Hiroshimában és Nagaszakiban nagyon lassan ment.
Barátból ellenség, ellenségből barát
1945 augusztus 6-án mindent megváltoztatott a világban. Az atomfegyverrel akkoriban elsőként és egyedüliként rendelkező Amerikai Egyesült Államok dominanciájától tartva a paranoid Sztálin, a II. Világháborúban leírhatatlan veszteségeket szenvedett országa szinte minden rendelkezésre álló erőforrását a fegyverkezésre fordította. Bár – talán a nem sokkal kevésbé paranoiás Churchillt leszámítva – senki nem gondolta volna nyugaton, hogy az alapvető fogyasztási cikkeket sem előállítani képes Szovjetunió atomfegyvert tud kifejleszteni – ez mégis megtörtént, méghozzá sokkal korábban, mint bárki hitte volna. Mindössze négy évvel az amerikai atombombázások után, 1949 Augusztus 29-én a Szovjetunió is felrobbantotta első atombombáját, az RDS-1-et. A bomba olyan mértékben hasonlított az amerikaiak által Nagaszakiban bevetett “Fat Man”-re, hogy azonnal felmerült a kémkedés gyanúja. Nem is tévedtek sokat – ezzel egy igen paranoid légkörben telő évtized vette kezdetét az Egyesült Államokban – de ez már egy másik történet része, a Hidegháborúé.
Mindmáig csak az Egyesült Államok használt háborús körülmények között atomfegyvert. A negyedmillió ártatlan polgári áldozat hozzátartozói, csakúgy, mint a megnyomorított túlélők, a németországi vagy épp a magyarországi áldozatokhoz hasonlóan soha nem kaptak kártérítést az Egyesült Államoktól. Az Egyesült Államok még csak bocsánatot sem kért hivatalosan soha a szinte csak civileket elpusztító bombatámadásokért.
(Dél-amerikai Magyar Hírlap – Szilvai)